Az alvó ember

Megtaláltam azt a csávót, aki nem olvassa ezt a blogot:

Egy ilyen napon, valamivel később, vagy valamivel előbb, tudatára ébredsz, és nem is meglepődve, hogy valami nincs rendjén, hogy, mondjuk ki kereken, nem tudsz élni, nem is fogsz tudni soha.

A nap forrón tűz a tető bádoglemezeire. A padlásszobában elviselhetetlen a hőség. Ülsz, beszorulva a polc és a dívány közé, térdeden nyitott könyv. Már régóta nem olvasod. Szemed mozdulatlanul mered egy fehér fapolcra, egy rózsaszínű műanyaglavórra, melyben hat zokni rohad. A hamutartóban felejtett cigarettád füstje egyenes vagy majdnem egyenes vonalban száll fel, és imbolygó szőnyegként terül szét az apró repedésekkel teli mennyezeten.

Valami eltört, valami megszakadt. Már nem érzel – hogy is mondjam? – magad mögött semmit: egyszer csak hiányát érzed valaminek, amiről azt hitted, amiről azt hiszed, hogy mostanig erőt adott, ami melegen tartotta a szívedet; annak az érzésnek, hogy élsz, és szinte szükség van rád, hogy tartozol valahova, hogy elernedben vagy a világban.

Pedig nem tartozol azok közé, akik álmatlan óráikban azon törik a fejüket, hogy élnek-e, és ha igen, miért, honnan jöttek, mit érnek, merre tartanak. Sohasem töprengtél igazán a tyúk vagy a tojás elsőbbségén. A metafizikus izgalmak nem nyomták rá bélyegüket arcod nemes vonásaira. Csakhogy semmi sem maradt abból a nyílegyenes pályából, amelyen előrehaladtál, és amelyen eddig az volt a dolgod, hogy megismerd az életedet, vagyis az élet értelmét, igazságát, feszültségét: termékeny tapasztalatokban gazdag múlt, jól bevésett leckék, napsugaras gyermekkori emlékek, ujjongó falusi örömök, felvillanyozó tengeri szelek; a jelen sűrű, tömör, mint egy összeszorított rugó, a jövőd bőkezű, zöldellő, tiszta levegőjű. Múltad, jelened, jövőd összekuszálódik: s nem marad belőle más, csupán a tagjaid súlya, az alattomos fejfájásod, a fáradtságod, a hőség és a langyos Nescafé keserű íze. Ha pedig díszlet kell az életedhez, az nem valami fenséges szabad térség (ami általában a távlatok látványos ábrándképe), ahol a hódító emberiség pufók gyermekei ugrándoznak és röpködnek, hanem, akármennyire megfeszíted is az erődet, bármilyen ábrándokat is táplálsz még, életed díszlete ez az odú a ferde falával, ami a szobád, ez a két méter hatvan¬kettő hosszú, egy méter hetvenhárom széles, azaz valamicskével több, mint öt négyzetméteres nyomorúságos padlásszoba, ez a manzárd, ahonnan már több órája, több napja ki sem mozdulsz: csak üldö¬gélsz egy keskeny díványon, amely túlságosan rövid ahhoz, hogy éjjel teljes hosszadban kinyújtózhass, és túlságosan keskeny ahhoz, hogy bátran a másik oldaladra fordulhass. Már-már megbűvölten bámulsz egy rózsaszín műanyag lavórt, amelyben legalább hat zokni ázik.

Itt maradsz a szobádban, nem eszel, nem olvasol, alig mozogsz. Elnézed a lavórt, a polcot, a térdedet, tekintetedet a repedt tükörben, a csészét, a villanykapcsolót. Hallgatod az utca zaját, a folyosói vízcsap csöpögését, szomszédod neszeit, krákogását, a ki-be húzott fiókokat, köhécselését, gyorsforralójának fütyülését. Követed a mennyezeten egy vékony repedés girbegurba járását, egy légy hiábavaló út vonalát, az árnyak csaknem nyomon követhető növekedését.

Ez a te életed. Ez itt a tiéd. Hiánytalanull leltározhatod sovány vagyonodat, pontos mérleget készíthetsz első negyedszázadodról. Huszonöt éves vagy, van huszonkilenc fogad, három inged, nyolc zoknid, néhány könyved, amiket már nem olvasol, néhány lemezed, amiket már nem hallgatsz meg. Nincs kedved visszaemlékezni sem a családodra, sem a tanulmányaidra, sem a szerelmeid re, sem a barátaidra, sem a nyaralásaidra, sem a terveid re. Utazgattál, és útjaidról semmit sem hoztál magad¬dal. Ücsörögsz, és nem akarsz mást, mint várni, egyre csak várni, amíg végül nem lesz mire várni: jöj-jön az éjszaka, múljanak az órák, teljenek a napok, mosódjanak el az emlékek.

Nem találkozol a barátaiddal. Nem nyitod ki az ajtódat. Nem mégy le megnézni, van-e leveled. Nem viszed vissza a Pedagógiai Intézet könyvtárából kölcsönzött könyveket. Nem írsz a szüleidnek.

Csak az éjszaka beálltával mégy el hazulról, mint a patkányok, a macskák és a szörnyetegek. Ténferegsz az utcákon, belopózol a nagykörúti mocskos kis mozikba. Néha járkálsz egész éjjel; néha alszol egész nap.

szöveg: Georges Perec, Az alvó ember, ford: Boldizsár Gábor
kép: Michael Wolf

[kelemen]

3 válasz: “Az alvó ember”

  1. eSzCsé

    Kurvajó!

  2. lapte

    Valóban!

  3. eSzCsé

    Örülök, hogy ebben is egyetértünk :)