Robert Capa: Divatbemutató a Váci utcai Rotschild-szalonban, Budapest, 1948 (részlet)

ez itt Kenyeres Ibolya művészettörténész vendégbejegyzése

Brassaï, Capa, Kertész, Munkácsi Márton és Moholy-Nagy László

Ki gondolná, hogy a világhírűvé vált magyar fotográfusok kiállítása, akik ráadásul a 20. század első felében éltek és dolgoztak, abban az időszakban, mely igen eseménydús korszakot tesz ki a magyar történelemben is, első látásra egyhangú lehet? Ezek a fotósok nem csupán Európa határáig, de a szomszédos, ma is hőn áhított kontinensre, Amerikába is ellátogattak, sőt le is telepedtek ott.

Világhírű magyarok. Ezen ma már senki nem ütközik meg, sőt, inkább büszke rá, valahol nagyon mélyen talán féltve őrzött álmai elevenednek meg… Ugyanakkor az összes, a 20. század második felében született komplexus is kiújul, melyet az említett időszaknak a térségre vonatkozó kommunista jellege táplál. Ugyanígy hátrányban voltunk a század első felében is?

A történet nem ilyen egyszerű. Ennek megértését segíti a kronologikus sorba rendezett kiállítás, mely a Fotóhónap 2006 keretében jött létre.
A történet 1912-ben kezdődik. Andrè Kertész elkészíti az első fotóját (Alvó fiú), mellyel beírta magát egy életre a fotográfia történetébe. Mint minden sikertörténetben, a később híressé váló fotográfusok sem tervezték, és nem is sejtették, hogy múzeumi terek fognak visszhangozni neveiktől. Ekkor még azt sem tudták, hogy a továbbiakban származásuk miatt nem maradhatnak Magyarországon, illetve az országhatárok módosulásával sem számolhattak. A kereskedelmi végzettségű Kertész hamarosan megpróbálhatta magát a fotográfia területén egy nem mindennapi környezetben: a fronton. De álma továbbra is Párizs maradt, a művészeknek mindig helyt adó, műkedvelő Párizs.

Amikor a háborúban készült képeihez érünk, már el is ragad a kiállítás előre ki nem számítható varázsa. Vonz, húz magával a 250 fotó hosszú, ám egy pillanatig sem unalmas során. Ezen a kellemes sétán megélhetjük az életet, és félhetjük a halált, tapasztalhatjuk a csodát, a nagyságot és a technikát, hagyhatjuk, hogy magával ragadjon a varázslat, a két világháború közötti Európa megismételhetetlen vitalitása.

Időközben kiderül, hogy 1920-ban Moholy–Nagy László (szül. Weisz László) is fotózásra adta fejét későbbi felesége, Lucia hatására. A képzőművészként ismert Moholy alkotásai az absztrakció formavilágát részesítették előnyben, és végül a fotogram sajátos műfaját hívták életre hosszú kísérletezései. Ugyanabban az időben tette ezt, amikor az Óceán túlpartján, az Egyesült Államokban, Man Ray ugyanúgy próbált nyomot hagyni a fényérzékeny papíron a jövő számára. Moholynak társaival együtt sikerült kitörölhetetlenné válnia a 20. századi művészet történetében!

A kolozsvári származású Mermelstein Márton szobafestő később Munkácsi Márton néven vált ismert sport-, majd divatfotóssá. Már Magyarországon jelentős sikereket tudhatott magáénak a fotózás területén. Ugyan nem akarta elhagyni Magyarországot, mégis Berlinbe utazott egy nagy sikert ígérő szerződés miatt, melynek következtében körbeutazta a világot. Az utazások során készült fotók Amerikáig vitték hírét (Néger fiúk a Tanganyika-tó partján, 1930 k.), ahol divatlapok sokat ígérő szerződései várták (Harper’s Bazaar, New York).

>> lásd Munkácsi Márton virtuális képeslapok

Andrè Kertész végre 1925-ben eljutott Párizsba, ahol – akkor még legkedvesebb – barátja, Brassaï társaságában örökítették meg a város éjszakai életét. Brassaï (szül. Halász Gyula, nevét szülővárosáról, Brassóról örökítette magára) tudományát teljes mértékben Kertésznek köszönheti, ám leleményessége révén sikeresebbnek bizonyult „mesterénél”, ami (a későbbiekben) barátságuk végét, halálig tartó ellenségeskedésük kezdetét jelentette.

1932-ben a 19 éves Friedmann Endre a házukban lakó Besnyő Éva iránti szerelem hatására fotózni kezd. Ezzel zárkozott fel a fotótörténet eminens magyar tagjainak sorába és teljesítette ki a kört. Első megbízása: Trockij megörökítése a dán fiataloknak az orosz forradalom előnyeiről tartott előadásán. Pályakezdése nagyban meghatározta további útját: történelmet írt fotóival, és hagyott hátra az útókornak. Fiatalkori, szerelemtáplálta próbálkozásai után a spanyol polgárháború lett képeinek témája. Megrendítő, ijesztő pillanatképeit Robert Capa néven jegyezte. Később a második világháborút (többek között a nevezetes normandiai partraszállást) dokumentálta. Vietnamban halt meg (1954), miután évekig rejtélyes módon vészelte át a nehéz időket.

Ha korábban nem, a második világháború szele mindnyájukat a másik, álmodott világba terelte, Amerikába. Bár Amerika ma is a nagy lehetőségek világa, számukra mégis itt kezdődött a hanyatlás, a lassú és elkerülhetetlen elmúlás. A bekövetkezett, sorsszerű vég mégis öt nagyszerű életművet hagyott ránk.

/(M)Érték – Világhírű magyar fotográfusok, Ernst Múzeum, 2006. november 15 – 2007. január 17./

[feltöltő: kelemen]

Elküldve: 2006. december 15., 13:15-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Both comments and pings are currently closed.