A gazdagság és szegénység képeiről
Az utóbbi fél évben úgy alakult, hogy több olyan emberrel is találkoztam, akik több pénzt keresnek annál, mint amennyit fel tudnának dolgozni (morálisan). Úgy értem tisztában vannak azzal, hogy kevés munkával aránytalanul sok pénzt keresnek ahhoz képest, hogy mások, hasonló képességekkel, sokkal több munkával és adott esetben fontosabb társadalmi ráhatással vagy éppen nagyobb modernizációs felelősséggel, több altruizmussal mennyit keresnek.
Azt tapasztaltam, hogy a pénzzel rendezett kapcsolata kell legyen az embernek, akkor is, ha sok adatik, akkor is ha kevés. Ha a viszony a gazdagságunkhoz vagy szegénységünkhöz nem harmonikus, akkor ideológiai csinálmányokkal kompenzálunk. Ha gazdagodásról van szó, ennek egyértelműbbek az árulkodó jegyei. A lelepleződés oka, hogy a gazdagodás áldozata túljátsza, hogy a sok pénz teljesen rendben van és normális, hogy sok pénze van.
A pénzt tudni kell viselni, és ebben az meggazdagodott humán értelmiségiek sokkal erőltetebben viselkednek, mint a sikeres üzletemberek, akiknek a pénz elsősorban munkaeszköz, vagy a politikusok, akik számára a pénz a hatalom egyik metaforája.
Szóval erről tűnődtem, próbáltam felidézni a diszharmónia képeit, a beszélgetések során a különféle autókról való odavetett technikai paramétereket, a hanyagul felvillantott mobiltelefonokat, de főleg a gesztusokat, amiket leplezett tudatosággal ejt meg egy meggazdagodott értelmiségi, amikor úgy akar tenni, mintha nem akarná, hogy tudjuk, hogy tudja… És a napokban kezembe került George Perec A dolgok c. füzetecskéje (alcím: Történet a hatvanas évekből), amely az ellenkező mozgásról szóló esszé: azokról, akik szomjuhozták a gazdagságot. Az anyag a leleplező gesztusok tárháza. Egy részlet következik:
Azt szerették volna, ha a világ, a dolgok mindöröktől fogva a bírtotukban lennének s ők csupán szaporítanák ennek a bírtoklásnak megnyilvánulásait. Csakhogy hódításra ítéltettek: az módjukban állt, hogy egyre gazdagabbak legyenek, de az már nem, hogy mindig is azok lettek légyen. Kénylemben, szép dolgok közt akartak élni. De a szépség láttán boldogan felújjongtak, megcsodálták: ez azt bizonyítja, hogy nem élnek szép dolgok között. Hiányzott az örökség – lehet, hogy a szó legmegvetendőbb értelmében véve –, hiányzott a bizonyosság, az igazi, magától értetődő bírtoklás öröme, mely együtt jár a test örömével; az ő gyönyörük szellemi gyönyör volt. Abban, amit luxusnak neveztek, gyakran csak a mögötte rejlő pénzt szerették. Engedtek a gazdagság jeleinek; előbb szerették a gazdagságot, mint az életet.
Amikor első ízben léptek ki a diákok világából, amikor első ízben kirándultak az elegáns üzletek világába – amely hamarosan az ígéret földje lett számukra – , mindez bizonyos értelemben valósággal fölfedezés volt. Kissé még bizonytalan ízlésük, akadékoskodó aggályoskodásuk, a tapasztalat hiánya, kissé elfogult tiszteletük az iránt, amit az igazi jó ízlés normáinak tartottak, egy-két hamis hangot eredményezett – némelykor megaláztatást is. Mert első tekintetre talán úgy látszott, hogy az az öltözködési mintakép, amelyhez Jerome meg barátai igazodtak, nem az angol gentleman volt, hanem ez a nagyonis kontinentális karikatúra, amit egy újsütetű és szerény jövedelmű emigráns alakít ki róla.
ford: Réz Pál
fotók: William Klein 60-as évek, párizsi divatfotók
[kelemen]