Hiiragi Yumiko iskolai egyenruháját hordta. A lány halála után kezdte viselni az iskolában, pedig a fiúknak uniformis sem volt kötelező. A szülők mindkét részről sírva könyörögtek Hiiraginak, ne vegye fel többé. Azzal érveltek, Yumiko sem szeretné őt szoknyában látni. De a fiú nem törődött velük, csak kinevette őket. Amikor rákérdeztem, szentimentalizmusból hordja-e, azt válaszolta, nem.
- A tárgyak csak tárgyak, a halottakat nem hozhatják vissza. Viszont jobban érzem magam tőle.
- Örökké viselni fogod? – tettem fel a kérdést. Komoran csak annyit mondott: – Nem tudom.
- Nem vettek szájukra az iskolában? Nem tesznek megj egyzéseket?

- Nem, már ismernek engem. Ismernek, és tulajdonképpen még szimpatikusnak is tartják a választásomat. A lányok megőrülnek értem. Talán azt gondolják, ha szoknyát merek felvenni, jobban értem őket. Elnevettem magam. – Akkor ez csak jó neked! – Akávézó üvegfalán túl lázasan jöttek-mentek a vásárlók.

Aznap este olyan derűs nek tűnt az egész áruház; akkor tették ki a kirakatokba az első tavaszi modelleket. Most értettem meg az ő matrózblúz a és az én szabadidőruhám közötti összefüggést. Mindkettő ugyanazt a célt szolgálta. Én nem voltam olyan hóbortos, mint Hiiragi, engem kielégített a kocogás. Hiiraginak nem felelt meg a konvencionális megoldás, ezért választotta a szoknyát. Nem akartunk többet, csak életet lehelni összezsugorodott lelkünkbe, elterelni figyelmünket, és múlatni az időt.