Achtung, [Brand]gefahr!
2009. április 17.A világ nagy.
Ezt azért szükséges kihangsúlyozni, mert a jelenlegi tévénetmobilizált meg repülőszatellitglobalizált világban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világ valójában nagyon kicsi és nem sok meglepetést tartogat például a terméknevek terén. Pedig ez nem így van, a világ nagyon nagy, és mint ilyen, tele van furcsábbnál furcsább emberekkel, akik furcsábbnál furcsább dolgokat akarnak megvásárolni.
Ki hitte volna például, hogy bárhol a Naprendszerben el lehet adni egy olyan üdítőitalt, melynek dobozán egy méregzöld levelekre helyezett komor fekete monolit található?
Vajon a gyártó őszinteségére utal, aki nem próbál fotosopolt eprekkel meg körtékkel, ebben az esetben egy csokornyi hersegő lucernával vetíteni, hanem megmondja becsületesen, miszerint ez itt kérem egy kőolajszármazék, amint azt a mellékelt ábra is mutatja.
Tegyük azt hozzá, az íze sem túl egyszerű, egyszerre sós és édes, leginkább a kovászos uborka agyoncukrozott, ropival (magyarabbul: sztiksz) felütött levére hasonlít, amibe érdekes állagú zselés kockák is kerültek – talán ez a dizájn kulcsa.
A fenti márka sötét minimalizmusának felháborító ellenpéldája az alábbi zseniális terméknév, mely egyszerű nemességgel egy komplett, szomorú történetet foglal magába.
A nyelvészek elégedetten bólinthatnak a bővített mondat láttán, a marketingszakértők pedig csak meredten bámulnak maguk elé, hisz nem sok olyan márkanév van, ami ennyire pofátlanul hosszú, másrészt meg annak ellenére, hogy a legkevésbé sem céloz a termékre (ami nem más, mint egy moszkítócsípés meg minden ellen jó ún. „vietnámi” balzsam), mégis azonnal örökre beleégeti magát mindegyik, vele sajnálatos módon kapcsolatba kerülő szerencsétlen fogyasztó agyába.
Ráadásul (talán éppen a fokozott hatás miatt) vérlázítóan elferdíti a valóságot, mivel a majom egyáltalán nem fehér, és a kezébe nyomott dolog is inkább hasonlít egy túlérett mangóra.
A márkaépítés harmadik pólusát a steril realizmus jellemzi. Ez kérem az, aminek hívják, és ugyanennyit is tud:
Ne zavarjon, hogy értelmezésénél pofátlanul kihasználtuk magyartudásunkat – végre egy ok, amiért érdemes volt megtanulni anyanyelvünket, éhesen biztos nem megyünk el mellette a szupermarketben, noha a csomagolás jobb alsó sarkára odakanalazott zöld trutyesz nem igazán enged emberi fogyasztásra alkalmas termékre következtetni.
Akárcsak a következő példány esetében:
Itt a munka közben önfeledten vigyorgó pokemon egyből jelzi, hogy szájon át történő dologról van szó, már csak a sötétzöld massza (ne legyen gyanús, hogy ismétlődik a zöld szín!) mozgásirányát illetően vannak némi kétségeink. Bizony előfordulhat, hogy elsőnek nem a „szájba be” jut eszünkbe.
Maga a név végképp nem segít, pláné, ha rossz angolságunk gyatra hangsúlyozással párosul. Ebben az esetben teljes a katasztrófa, és felmerül a harmadik, de korántsem legkecsegtetőbb variáció is.
Végezetül pedig a tökéletes terméknév, az önmagába visszaforduló brandetlen brand, a konzumidiotizmus csimborasszója, a fogyasztói öntudatvesztés eme eklatáns példája, és egyben a gyártó bátran cinikus visszakacsintása, miszerint ezeknek a hülyéknek tényleg BÁRMIT el lehet adni:
Hát ehhez nem is kell többet hozzáfűzni, talán csak annyit, hogy miért nem nekem jutott eszembe, illetve fontos még a háttérben megbúvó koncepció ismertetése: különböző ízekben lehet kapni, persze csak a doboz kibontása után derül ki, nyertünk-e vagy önthetjük bele az első csatornába.
Bónuszként pedig egy idevágó párbeszéd a Futurama c. sorozatból, melyben épp a Slurm nevű zöld üdítőital (fantasztikus véletlen) titkát próbálják kipuhatolni:
- So, what’s the secret ingredient?
- It’s whatever your imagination wants it to be!
- No, what is it really?
.
.
.
.
- THAT’S NOT FOR YOU TO KNOW!
ps. Köszönet a dokinakaz éles szeméért 
