Olasz tripp. Verona.
2008. augusztus 24.
Találkoztunk metroszex bájgúnár olasz pasival, akiről kiderült, hogy magyar, az olasz riviérán kínai törölközőket rommagyroknak áruló marokkóiakkal és olasz vendéglőben vadászó, középkategóriás ukrán lánnyal – s ha már itt tartunk, igazán szép olasz nőket nem láttunk. De láttunk régi dolgokat, amik újnak tűntek, és fordítva, új dolgokat, amelyek olyanokra lettek csinálva, mint a régiek. És láttuk mindenféle bizonyítékait annak, hogy az olaszok nem márkakövetők, és ennek ellenkezőjéről szóló jeleket is.
Ja, és annak folytonos tanúlságtételével is szembesültünk, hogy az erős kultúra ismérve, hogy nem félti magát.
***
Az olasz turisztikai ipar két sajátossággal rendelkezik. Az egyik, hogy nagyon erős a belső turizmus – hozzávetőlegesen 50%-os. A másik sajátosság, hogy itt Nyugat-Európához képest nagyon alacsony a nemzetközi szállodaipari hálózatok jelenléte. Ami szembetűnő a nagyon sok művészeti és lakberendezési lap illetve az, hogy a felhozatalhoz képest relatív kevés a nemzetközi licencelt újság. Az RCS médiacsoport, ami többek között a Corriere della Sera kiadója is, jelenteti meg a Dove című részben belső turizmust propagáló nagyon igényes havilapot.
***
Ami a lakberendezési trendeket illeti, három irányt sikerült azonosítanom a lapok, az áruházak és a vitrinek alapján. Az egyik a jól ismert nemzetközi olasz, szögletes, funkconális-retró. Hájtek metálkonyhák, szinte minimalista nappali, ami egy tekintettel belátható, bemérhető. Kevés, jó ritmussal összeválogatott szín, puha, kellemes, kiszámítható.
A másik irány a rusztikus, antik és ócska dolgok keveréke, mesterségesen ütöttkopott falak, egyenletlen kőpadló, kemény felületek de sok szeszélyes, alapvetően meleg szín. Egy barátom úgy fogalmazott, nem tudja eldönteni, hogy boldogan élne-e az ilyen környezetben, vagy néhány perc mulva kimenekülne onnan.
A harmadik ezek különös ötvözete, ami szerintem egy külön stílus. Pl: barokk bútorok 70-es évek szerinti retró kárpitokkal borítva. Ezt szívesen tanulmányoztam volna még.
A nagy felfedezés, hogy van egy olyan esztétikája az ütött-kopottságnak, a máló vakolatoknak, a rozsdás csigalépcsőknek, aminek a “poézisét” eleddig nem ismertem, pontosabban: nem ilyennek ismertem.
***
Verona 260 ezer lakossal rendelkezik. Erős ipar és jelentős turizmus. Az első századi arénában, amit egy alapítvány működtet, minden nyári este jellemző módon Verdi operákat lehet hallgatni, a belépők 20 és 200 eur között. Az óvárosban a Veneto tartományra nagyon jellemző házikók és utcácskák. Elképzelni sem tudom, milyenek lehetnek ezek a házikók belűlről. Szilárd barátom azt meséli, katakomba-szerűek és dohosak. Az óváros, annak ellenére hogy az árvizek és a háborúk nem voltak kegyesek hozzá, megőrízte középkori patternjét. Kicsit valószínűtlenűl bájos itt minden, nehéz elhinni, hogy nem díszletekben járunk. Szilárd mesél arról, milyen itt télen, amikor a terekről eltűnnek a giccsárusok és ezeket a felületeket ismét birtokukba veszik a helybeliek. Nem tudom elképzelni, annyi itt a turista.
***
Egy angolnak köszönhető Verona legerősebb brandjegye. Ő Shakespeare, aki az antik történetet, amit később egy olasz Sziénába helyez, átlokalizálja Veronába. S lám, Veronában található Júlia háza, adott az erkély is, telefonon meg lehet hallgatni Júlia üzenetét (1 eur, 4 nyelven). Adott egy Júliaszobor is, aminek a bal mellét kell megfogni, mert az jót hoz. (Szegénykém bal melle le van kopva.) A folyosó falai tele több rétegnyi szerelmes üzenettel. Azért ennek elég erős a vizuális hatása. Valahol fellelgető a Rómeó házának kikiáltott középkori épület is, ott nem jártunk.
***
Amíg Olaszországban voltunk nem találkoztunk kiabáló emberrel, életúnt pincérrel vagy láthatóan fáradt, nyúzott arcokkal. Ezt nem is tom miért jegyeztem meg.
[kelemen]
